Gyerekdalokból főzni? Á, hol van az már. Cégünk tavaszi újítása: főzzünk közvetlenül a gyerekről! :) Ugyanis nem csak anyagi előnyei jelentkeznek annak, hogy Pinky ruhatárának tekintélyes részét a rokonság szerzi be, de öltöztetéskor időnként szembesül az ember meglepetésekkel, például azzal, hogy ami elöl banánturmix a pólón...

...ahhoz hátul recept is van!

(És igen, tudom, hogy a "főzni" kifejezést itt a masszív eufemizmus jegyében gépeltem be :).) Mivel Leánygyermek szereti a robotgépet, a banánt viszont a la natúr tolja az arcába, inkább csak a gombnyomogatásban segített, a fogyasztást nem neki szántam.

1 banán
1,5 dl tej
1 ek. vaníliakivonat

Hát ezeket jól összeturmixoltam, és persze nem ért különösebb meglepetésként, hogy ez így igen gyenge és nincs sok íze. Cukrozni nem akartam, a fűszerespolc Mademoiselle Kivonyítom-kiborítom jelenlétében nem tűnt túl járható útnak, aztán eszembe jutott, hogy a) barátainktól múltkor kaptunk egy zacskó robbanócukrot, b) A la carte-nál is milyen tuti volt a Segítsütiben krémbe keverve. Nosza, jól beleborítottam.

És remekül feldobta, retrósan pattogtak a cukrok a krémes banánnal a számban, aztán már nem pattogtak, hanem kezdtek kis csomókká válni, aztán a kis csomók összetapadtak nagyobb csomókká... ekkor kihalásztam a papírt a kukából, és konstatáltam, hogy az ötlet abszolút működőképes, csak tényleg cukorkát, és ne robbanócukorka-rágót szórjunk a turmixba...

2 tojás
3 ek. porcukor
2 ek. darált dió
2 dkg dara
2 dl tej
1 ek. porcukor
1 ek. vaníliakivonat
vaj
1 ek. barna rizsliszt
tálaláshoz porcukor és vízzel higított eperlekvár

A dara nemigen akar fogyni a polcról, úgyhogy amikor egy gyors és gyerek mellett elkészíthető édességet kerestem, úgy döntöttem, ideje végre túllépni a szemezős fázison és felhasználni belőle egy keveset (főleg, hogy lisztet elfelejtettem venni). Maradt az előző napi dióstésztából némi darált dió, az is meglelte helyét. A mennyiség nagyon kevésnek tűnhet, de kettőnknek ebédre és vacsorára is kitartott desszertnek.

A tojássárgákat a 3 ek. porcukorral habosra kevertem, beleszórtam a darát, a diót és hozzáforgattam a felvert tojásfehérjéket. Egy nyolcas minikuglóf-formát kivajaztam és megszórtam rizsliszttel, belekanalaztam a keveréket (úgy a harmadát töltötte ki), és 180 fokra előmelegített sütőbe csaptam, aranybarnára sütöttem. Amíg sült, a tejet, az evőkanál porcukrot és a vaníliakivonatot összeforraltam, majd rákanalaztam a tésztahalmokra, amik szépen beszívták, és visszatessékeltem 10 percre a sütőbe. Tálalásnál megszitáltam porcukorral és vízzel higított eperlekvárt kanyarintottam köré. Melegen és hidegen is finom volt.

Horváth Ilona receptje az eredeti.

Hát kalandosan alakult az elmúlt békatortasütős-tortaátadós időszak. Szépen egyeztettem a három delikvenssel, hogy mikor lenne jó nekik - nagyon hálás vagyok, hogy mindenkivel sikerült időpontot egyeztetni -, és akkor beütemeztem arányosan elosztva a tortákat, hogy anyósomnak se legyek állandóan láb alatt. Éreztem én előre, hogy az első neuralgikus pont a pisztácia lesz, mert már anno a 33 dekának a megpucolása sem volt olyan gyors, most viszont egy kilónak néztünk elébe. Anyósom hőiesen besegített - azt (is) szeretem benne, hogy az ilyen kis elmebetegségeimben, mint 1840 sok kicsi sorsjegy kivágása, meg végtelenített pisztáciapucolás, nagyon segítőkészen és önként közreműködik -, de így is csak hajnali negyed egyre végeztünk az egésszel, támogató "még mindig ezzel piszmogtok?" férfihangok háttérkórusa mellett.

Aztán kéztördösve megsütöttem vörösvárnak a tortát, mert fogalmam nem volt, hogy a magyar alapanyagokkal és egy általam ismeretlen sütővel miként sikerül, márpedig sikerülnie kellett, mert tudtam, hogy idén én többet egy szem pisztáciát meg nem pucolok még egyszer :) (ugye, kinek a meggy és mák...). Összekötöttünk a találkozót a Segítsütizsúrral, hiszen ő is gasztroblogger, meg ismer is többünket. Agyon kellett volna csapni, amikor nemcsak nekem, de még anyósomnak is hozott ajándékokat, de akkor vihettem volna haza a tortát :). Itt sikerült egyedül fényképet készítenem, a kezdetben matricát játszó Pinky és a kisebb (eufemizmus) gyerekes káosz mellett, azért olyan, amilyen.

Vörösvár jelentése szerint nem sikerült rosszul, úgyhogy Nagygombócosnak már egész rutinosan sikerült elkészíteni. Ekkor már minden korábbi, indulás előtti aggályomat, hogy netán a május végi hőségben megolvad a csoki, felváltotta a "mennyi esőt bír ki egy tortadoboz?", illetve a "miként harmonizáljuk az orkán és a torta kapcsolatát ez utóbbi javára?" probléma. Mielőtt elszállítottam Nagygombócos munkahelyére a szó szerint viharvert dobozt, tettem egy kitérőt a fogorvoshoz; hát elég fura volt, hogy a háttérben sivít valakinek a fúró, mi meg a hűtőbe gyömöszkélünk egy tömény csokitortát :). De végül ő is sikeresen megkapta, a visszajelzés szerint ez is rendben volt.

Úgyhogy jöhetett a nyertesem, menta-Lívia, akinek már kicsiszoltan sütöttem meg a tortát, ami a Hűtővándor elnevezést kapta tőlem: anyós-Dédi-fogorvos ("jaj, itt maradt a torta tegnapról? nem, ez egy másik...")-Gerlóczy fridzsidereit járta végig, plusz szerintem Lívia munkahelyi hűtőjébe is bekerült, mielőtt hazatért volna. Ha működik a memóriám, és beugrik, hogy miket írt Millie tavaly az ő átadásáról, akkor valószínűleg a kezébe nyomom a dobozt és azonnal elrohanok a helyszínről :), így viszont egy kétórás, nagyon kellemes beszélgetés után kaptam egy spontán infarktust, amikor előhúzott egy irgalmatlan méretű zacskót tele különböző fajtájú és formájú, nettül felcímkézett csokoládéval, almás balzsamecettel, mandulás préselt fügével és aszalt barackkal. Plusz kaptam még egy doboz Calvadosos tejszínkrémet is egy korábbi meggondolatlan kommentem nyomán, amihez anyósom sütött gyorsan egy könnyű borított almatortát, és be is faltuk pikk-pakk, isteni volt. Ráadásul még meghívni se hagyta magát, úgyhogy most kénytelen vagyok mindenféle gasztronómiai retorziókon töprengeni következő találkozásunkra :).

Nagyon köszönöm még egyszer mindhármójuknak a nagyvonalú licitet, jelentősen hozzájárultak a Segítsüti akció sikeréhez!

Megszületett a 100. kölcsönünk is a Kiván :).

A sonkaléhez:
60 dkg füstölt nyers sonka
3 babérlevél
2 vöröshagyma
4 gerezd fokhagyma
1 kk. egész feketebors
1 ek. fehér balzsamecet

A leveshez:
50 dkg csirkemell
30 dkg krumpli
20 dkg lilahagyma
20 dkg mirelit zöldborsó
34 dkg konzerv disznóbab
15 dkg konzerv kukorica

Azt hiszem, Bede Márton stílusában kezdhetjük azzal, hogy "Húsvéti recept májusban = NEM MENŐ" :), de van rá mentségem. Egyfelől még mindig nyakig ülök a Segítsütiben :), ami pörög ezerrel és tök jó. Másfelől pedig frissiben is megcsináltam a levest, mivel anyósom akkora darab sonkát küldött Külhonban Sínylődő Menyének, Fiának És Unokájának, hogy egyik fazekamba se fért bele :). Úgyhogy tanácsára kettévágtam és lefagyasztottam a felét, ez utóbbi került most ismét a menüre. Harmadrészt pedig errefelé elég hideg van, úgyhogy jogos a test- és lélekmelegítő leves.

Első körben nyilván a sonkát kell megfőzni, a fenti hozzávalókat (vöröshagymákat héjastul, félbevágva, fokhagymákat pucolva, egészben) egy 3 literes fazékba tesszük, csurig feltöltjük vízzel és közel 2 órán át főzzük este (nincs előáztatás!). A fazékban hagyjuk reggelig kihűlni az egészet. Sonka megszárogatva mehet a hűtőbe, sonkalé leszűr, készülhet a leves.

Ami nagyon egyszerű: felforralom a sonkalevet, beleteszem a felkockázott hagymákat, a felkockázott csirkét, a megpucolt, felkockázott krumplit, és gyöngyözőre veszem a lángot. 20 perc után követheti a mirelit zöldborsó, újabb 10 perc után a bab és a kukorica, majd még pár percet ráhagyunk és kész. Nem vagyok egy nagy leveses, de ebből többször ettem, Apja Lánya pedig, aki - nesze, gasztroblogger, nesze! - meglehetősen hektikusra és szeszélyesre fogta az utóbbi időben táplálkozási szokásait, két pofára falta.