Egy nyilvános fülkéből felhívta Dotot White Plainsben. – Frissítsd fel az emlékezetem – kezdte. – Nem mondtál valamit egy balesetről?
– Dehogynem. És a természetes halálról is – felelte Dot. – De ki tudja manapság megmondani, mi a természetes halál, és mi nem? A biosárgarépa okozta fulladásos halálon kívül szerintem te vagy a legtermészetesebb halálozási ok, ami létezik.
– Kaptam egy pisztolyt.
– Igen?
– Egy automata huszonkettest, mert a hozzám hasonló fickók ezt kedvelik.
– Ez azért egy kicsit messze van a biosárgarépától.**

Piszke kiírásánál rögtön tudtam, hogy gasztroregények ide, nagy klasszikusok oda, én bizony a Bérgyilkos-sorozathoz nyúlok, mert imádom Blocktól a Keller-történeteket. A Bérgyilkos volt az első Agave-könyv, amit Férj kiszúrt egy könyvesboltban, azonnali függést okozott mindkettőnknél, aztán húzta maga után a kiadó összes többi remekművét is, amelyek mára három teljes polcot foglalnak el (csak azért ennyit, mert több példány a családban cirkulál).

John Paul Keller New Yorkban él csendesen, többnyire magányosan, bélyegeket gyűjt, néha lesz egy kutyája, időnként csajozik, de leginkább egy dolog különbözteti meg a város többi lakójától - a foglalkozása: bérgyilkos. Időről időre megbízásokat kap egy White Plains-i férfin, majd annak halála után a házvezetőnőjén, Doton keresztül, amiket különböző módszerekkel teljesít az ország különböző részeiben, bár néha sajátos erkölcsi szempontok alapján a célpont helyett inkább a megbízót nyírja ki :). A tetralógia abszurd helyzetei imádnivalóak, én különösen a zseniális Keller-Dot párbeszédek humorán szoktam nagyokat vihogni.

A kiírás után azonnal elővettem mind a négy kötetet, és most úgy olvastam végig, hogy gasztronómiai szempontból sasoltam őket. A könyvek legtöbbet emlegetett, rendszeresen visszatérő kulináris eleme Dot híres jeges teája :), amihez megkapjuk a sorozat egyetlen receptjét is:

– Ez pedig jó jeges tea, ami azt illeti. Valódi teából.
– És valódi jégből, lefogadom.
– A teászacskókat egy kancsó hideg vízbe rakom – magyarázta Dot –, ki a napra, és néhány órára otthagyom. Aztán a kancsót berakom a hűtőbe.
– Egyáltalán nem forralod fel?
– Nem kell. Éveken keresztül úgy csináltam, de aztán rájöttem, hogy ez így nem jó.*

Egyszer biztosan kipróbálom :), de most nem igazán van szezonja. Keller nemigen főz (bár elment a "Hogyan fejtsük meg a balti konyhaművészet rejtelmeit?" című tanfolyamra, de megállapította, hogy "elképesztő pofátlanság a kurzus tárgyát konyhaművészetnek hívni"* :) ), de sokszor jár étterembe, kávézóba, és időnként, hogy úgy mondjam, a gasztronómiát sajátosan használja :). 

Megint nagyon meleg volt, így Dot a teraszon várta egy kancsó limonádéval. – Keller, te pályát tévesztettél. Remek diagnoszta lennél. Alighogy megállapítottad, mi a baja, a férfi természetes halállal el is távozott az élők sorából.
– Történnek ilyen dolgok.
– Bizony – helyeselt Dot. – Ha jól tudom, beledőlt a tányérjába. A foltok talán örökre ott maradnak a nyakkendőjében.
– És milyen szép volt az a nyakkendő.
– Szívrohamot kapott, ahogy hallottam – mondta Dot. – Remélem, igazuk van, mert nagyon ritka, hogy valaki meghal, a szíve meg ver tovább. Hogy csináltad, Keller?
– Az összes energiámat a szívcsakrámba irányítottam – válaszolta Keller. – És akkor ezt az energianyalábot feléje küldtem, s ezt a szíve már nem tudta elviselni.
– Ha találgatnom kellene – nézett rá szúrósan Dot –, azt mondanám, hogy kálium cianid.
– Talált.
– Hogyan?
– Kicseréltem a sótartókat. Az övében a só tetejére cianid kristályokat raktam. Mindent alaposan megsózott.
– Márpedig az káros az egészségre. Nem érezhette volna meg a cián ízét?
– Amennyi sót használt, szerintem még a hús ízét sem érezte. Különben is, amikor rájössz, hogy nem ízlik…
– Már arccal a lasagnában vagy. A cián kimutatható, nem? Nem találják meg a boncoláskor?
– Csak akkor, ha keresik.
– És ha megnézik a sótartót?
– Amikor Dinsmore rosszul lett, páran odasiettek megnézni, mi lehet vele. Segíteni akartak – vonta meg Keller a vállát.
– Milyen rendes tőlük. És egyikőjük talán felkapta a sótartót?
– Nem lennék meglepve.
– És eldobta valahol az étterem és a reptér közt félúton?
– Ezen sem lennék meglepve.*

A mexikói éttermek Keller kedvencei, rögtön az első regény második oldalán felbukkan egy, a később sokat emlegetett oregoni Roseburgben. A huevos rancheros, a klasszikus mexikói reggeli, a második regényben kap szerepet, méghozzá az új-mexikói Albuquerque-ben; ez az egyik kedvenc történetem, ezért erre az ételre esett a választásom. Próbáltam specifikusan idevalósi receptet keresni, de amit találtam, annak autentikusságát a kommentelők mély megvetéssel köpködték :). Végül két receptből kevertem össze; Elise anyja hispán, ezért benne bíztam, de az övé vega volt, Keller pedig szereti a húst, úgyhogy a másikból átemeltem a chorizót. 

Az olajon üvegesre pirítom a vöröshagymát, majd hozzáadom a felkarikázott chorizót. Ha az is megpirult pár perc alatt, mehet hozzá a paradicsom, levestül. Közepes lángon hagyom kicsit rotyogni, majd hozzáadom a jalapeno paprikát (nem találtam frisset, aki azt akar használni, csak óvatosan), az őrölt római köményt, és sózom, borsozom. Ha kész, előmelegített tányérokba kanalazok egy keveset belőle, majd darabonként 1 kk. olívaolajon mindegyik tortillát oldalanként 1-1 perc alatt serpenyőben megsütöm, és a tányérokra teszem. Mehet rájuk a szósz, majd szintén 1-1 kk. olajon tükörtojásokat sütök, a tortillákra helyezem őket, és megszórom egy kevés apróra vágott korianderrel. Négyszemélyes adag, remélem megüti a "Hívj Csak Carlosnak" színvonalát :).

Elise receptjét és Lynn Nusom: Authentic Southwestern Cooking c. könyvét használtam forrásul.    

Keller ezen elgondolkodott. – Dot – jelentette ki –, én nem csináltam semmit.
– Dehogyisnem. Mexikói reggelivel kezdted minden egyes napodat.
– Huevos rancherosszal.
– Na tessék, én meg azt hittem, hogy a mexikói reggeli egy pohár víz és egy cigaretta.**

*Lawrence Block: Bérgyilkos (Agave Könyvek, Budapest, 2003, fordította [remekül, mint a sorozat összes részét]: Varga Bálint)
**Lawrence Block: Bérgyilkos a célkeresztben (Agave Könyvek, Budapest, 2005, fordította: Varga Bálint)